Hisz könyörgöm....

Hasadj hajnal, hasadj csak nekem.
Hasadj túl érintésen, hasadj túl mindenen.
Hasadj úgy, hogy már ne fájjon,
Fényed megtörik, véráztatta láncon.

Nem vagyok szabad, szenvedem hogy érzek.
Kalodában szívem, s hogy megreccsen félek.
Nem vagyok szabad, hisz erényem a hűség.
Nem kerestem, s amit találtam keserűség.

Ébredj reggel, s mosolyogj velem.
Ébredj a megváltással, s viheted mindenem.
Ébredj úgy, hogy magamra találtam.
Nappali kék égre, gyöngy betűvel írom vágyam.

Majd ha szabad leszek, s már tudni fogom.
Sebhelyes szívem, kinek többet nem adom.
Majd ha szabad leszek, s lesznek álmaim.
Csillagos égboltba  temetem, eltépett láncaim.

Hallgass éjszaka, hallgass most szavamra.
Hallgasd meg bánatom, s hogy minek lettem rabja.
Hallgass hisz könyörgöm, bennem él az alázat.
Tépj hát ki a szívemből, mindent mi csak fájhat.

Suttogó

Tíz másodperc

Széles az út, magam csak por vagyok rajta.
Izzik az aszfalt, vaslovam szaggatja.
A semmi felé tartok, s mindenemmel.
Szabadságot akarok, s találkozni az ismeretlennel.

Versenyzem a széllel, s lehűti vágyam.
Ma már alszom az éjjel, s nem várlak álmomban.
Szerelmem a sebesség, megváltja fájdalmam.
Sisakom alá rejtett keserűség, csak Én látom magam.

Tíz másodperc az élet, míg hajt a vérem.
A meg nemértett mitől félhet, üresség a reményem.
Összeforrni a géppel, hajtson az akarat.
Egybefolyni a széppel, s ott nincs gondolat.

Tíz másodperc az élet, még megélem.
Rajtam recseg a bőr, s az út végét nézem.
Oda látok, ahol nincs tér se idő.
Mert messzire vágyok, ahol él az eredendő.

Suttogó

Meggyalázott ragaszkodás

Csüngök az érintésen, mint harmat a fűszálon.

S hajolnék hozzád, mint fűzfa a festett vásznon.

Ragaszkodom a pillantáshoz, sétáltasd arcomon.

Ölelésem lángol, s én égek veled vakon.

Hinni akarok benned, s akarom vallomásod.

Hogy mi vagyunk, s hogy nincsen másod.

Hallani akarom sóhajod, az töri meg szívem.

S hogy vissza fordulok, mert nem engedted el kezem.

Úgy kiáltanék érted, s törném meg az éjszakát.

Haljam hogy jössz, s nem ajkad búcsúszavát.

Csókod nekem élet, s ajkamon nász tánc.

Lelked megérintett, s megcsörrent szívemen a lánc.

Porba hullt türelmem, s én kúszom utána.

Méltóságom eleresztem, s én fekszem a sárba.

Ne vedd el emberségem, hisz nincs másom.

Enged szerelmem vérezzen, s haljon meg az álom.

S én lemondok rólad, még vakon, még némán.

Sötétben bolyongok, csendben s árván.

De már talpon, s arcom emelem az égnek.

Kiüvöltöm fájdalmam, s vele együtt elengedlek.

Suttogó

Az én utam.

Hosszú útra lépnék, mélyen hosszúra.

Ahol elbújhatok, s nem lep be útpora.

Ahol szétszórhatom magam, s csendem.

S az út végén, kereszt alá temethetem a lelkem.

S nem fordulnék vissza, ugyan dehogy.

Mennék, csak mennék míg utam el nem fogy.

S nem állnék félre, megkönnyezni a szépet.

Hagynám hogy megtörténjen, s érjen véget.

S ha az út szélén nőne, Sivatagnak Rózsája.

Az lenne az utam, legszebb virága.

De hagynám, s nem tépném le soha.

A szép virág a tegnapé, az én jövőm mostoha.

Most még állok kicsit, s tekintetem a távolban.

Egy érintést ízlelgetek, s tartok magamban.

Arcát már nem látom, eltolt magamtól.

Az idő zenél kegyesen, s nem félek a holnaptól.

Hosszú útra lépek, s ez már az enyém.

Ócskán ballagok, pedig sose voltam szegény.

Elhagyatott dalt dúdolok, s magam hallgatom.

S míg utam tart, mindenem elhagyom.

Suttogó

Én és Én

Talpam alatt a város, s rajtam az éjszaka.
Ide szült anyám, ez bölcsőm városa.
Itt tanultam meg élni, s létezni a világban.
Volt hogy a tetején, s volt hogy a sárban.

Most nem magamról beszélnék, hanem aki eltévedt.
Nézem törékeny alakját, ahogy bámulja a szépet.
Sárga lámpa fénye, megcsillan szemében.
Nem sír Ő, csak a bánat öli szívében.

Ó a szerencsétlen, volt hogy irigyeltem.
Szép lelkében szavak születek, s mesében.
Irigyeltem tisztaságát, irigyeltem hitét.
Szerettem némaságát, s imádtam csendjét.

Tiszta volt a szeretet, ami áradt belőle.
Pillantása égetett, de nem féltél tőle.
Nem ámított szép szavakkal, Ő őszinte.
Nem kérdezett kétszer, szavaid elhitte.

Nézem ahogy áll, s bámulja a nagy vizet.
A hömpölygő Dunát, ami elviszi a szemetet.
-.Add víznek kis ember az összes bánatod.
-.A folyó elviszi, s új lappal folytatod.

Rám néz, s szemével csodálkozik.
Látom hogy fájdalmához, mennyire ragaszkodik.
Hát persze, szíveknek balga harcosa.
Eltemetett szerelem, hűbér harcosa.

De nem szégyenlem Őt, hisz mi egyek vagyunk.
Együtt születünk, s majd együtt halunk.
Én vagyok a test a harcos, én vagyok ki vigyáz.
Ő a lélek, naiv sajnos, szerelem, bánat s gyász.

Szánom szegényt ahogy áll, s látom fáradt.
Lehet hogy valamire vár, s picit meg ragadt.
Bízik a szerencsétlen, talán mindenkiben.
S rájön hogy bennem él, s nem az emberekben.

Suttogó

Emléke maradtam.

Emléke maradtam, egy gyönyörű éjszakának.

Ébren álmot éltem, s áldoztam a mának.

Csak egy pillanat volt, az érintés világa.

S átkommal cseréltem, egy szürke világra.

Emléke maradtam, s vágynak temetője.

A szenvedély szült meg, s lettem szeretője.

Az ajkak násza, ahogy lelkek szeretkeznek.

S gyönyörből fakadó érzése, létnek s életnek.

Emléke maradtam, s talán csepp boldogság.

Hazugtalan sóhajt loptam, önzetlenül az igazság.

S tenném újra, s lopnám sorba.

Te büntess érte, mert a magány húz karóba.

Emléke maradtam, egy csalfa királyságban.

De én jövőmbe viszlek, s nem hagylak a mában.

Emléke maradtam, s maradok örökre.

Mert oda égettem magam, s nincs ki ezt elvegye

Suttogó

Ha elküldesz.

Ha elküldesz elmegyek, égesd képeim.
Kulcsot az asztalra, s szemétbe emlékeim.
Csak egy zsákom van, s abban az életem.
Ha elküldesz elmegyek, s hátamra teszem.
 

Gondod én már nem vagyok, ne nézz utánam.
Hagyd az időt dolgozni, amit látsz csak a hátam.
Az én arcom is az idő festi, lesz majd mosolyom.
A szánalmad saját bűnöd, én nem sajnálom.
 

A búcsú már megvolt, s fekete szalag szívemre.
Hidd el azt kívántam, legyél boldog örökre.
Én lelkemből engedtem, lelkedet szárnyalni.
Könyörgöm ne akarj, a bánathoz láncolni.
 

Kegyetlen az ember, legyen Nő vagy Férfi.
Hogy mer vissza fordulni, és sebet feltépni?
Mert Isten adta szépség, megtehet bármit?
Pokolba a szépséggel, én nem szeretek akárkit!

 

Suttogó

Az igaz gyásza.

Betűk hullnak ki énemből, s táncolnak a szélben.

Csendes tó víztükrén lesznek szavakká, s tűnnek el a mélyben.

S a jó iszap elnyel mindent, mi érték vagy szép lehet.

Én fuldoklom helyettük a sárban, s lettem üres lehelet.

Az R betű rumbát jár, a jó öreg Ragaszkodás.

S párja az A betű is csak teher, az édes Aggódás.

Az F betű rokizik a K val, s Félti Kedvességét.

De nem kell már e földnek, a Fájdalom sírva engedi el kezét.

Igen fájok, mert e szavaknak se vége se hossza.

A drága M betű, az O-t szorongatja.

Utolsó keringő, s a Megértés tűnik el az Odafigyeléssel.

 S lesznek semmivé, a Bánat zokogva harcol a széllel.

S megannyi jó, mit kovácsolt az Erény.

Az S betű büszkén tangózik, míg a Z a szerény.

Csak egy tangó még, a születés és halál ritmusa.

A Szerelem s Szeretet, gyönyörű mozgásuk haláltusa.

Ennyi voltam Én, s lesz ürességem mérték.

Kik valaha akartak, az "igazt" nem kérték.

Most fájok, s gyászolom azt mi eredendő.

Hisz szép nem vagyok, s bennem ami marad az fertő.

Suttogó

Úgy sírj.

Arcomba kapaszkodnak az esőcseppek,

mintha mosnák mélységem.

S hogy nincs miért siessek,

lassan kell hogy érzéseim megértsem.

A türelem harcol a vággyal,

de a kétely erős.

Oly sokszor vagyok én csak magammal,

és a kesernyés érzés ismerős.

Mert nem hiányzom úgy ahogy szeretnék,

mert nem oltom szomjadat.

Mert csak múló pillanat lenne ha elmennék,

mert nem én váltom valóra álmodat.

A cseppek könnyeimmel szeretkeznek,

s mélységem moshatatlan.

Gyűlölöm magam hogy elengedlek,

s haldoklik a halhatatlan.

Nézz bele az esőbe, s mond ki a nevem,

dobban e a szív hogy hallja?

S hogy ablakodban állsz, elfog e a félelem,

hogy szemed, pillantásom már nem látja?

Most a csendes napok jönnek,

s te keress meg magadban.

Hogy türelmem tied, attól nem félek,

 de úgy sírj értem, hogy én is halljam.

Suttogó

Elengedem kezed....

Már csak csodálom ártatlan mosolyod.
Aggódva, lassan engedem el kezed.
Rettegem, ködbe vész imádott arcod.
S mint aki arra érdemes, más hódítja szíved.

Nem haragszom, hisz szeretlek.
Emlékezem mert fontosak a boldog percek.
Nekem ha ez jut, hát sorsom viselem.
Szívemnek fontos, szíved boldog legyen.

Nem könyörgöm, csak megzavarnám fejed.
Nekem a szíved kellet, s nem női nemed.
Nem könyörgöm, pedig ha tehetném,
férfi könnyben a szívedet fürdetném.

Menj, élj, fürödj az életben,s örökké remélj.
De ígérd meg nekem!
Hogy boldogabb leszel,
mint bárki más ebben az életben.

Félek kimondani, de eljön a pillanat.
Mikor melletted a szék üres marad.
Hát akkor, s ott ne bánj meg semmit.
Felemelt fejjel fogadd az ennyit.

Emlékeidben, mélyen a hamu alatt,
apró, pici gyémánt szív,
ha még mindig meg -megmaradt.
melengeti hideg napjaid.

Lehet...,hogy én már csak történelem leszek.
Csak papír lapok közt sajtolt,
virágszirom emlékek.
De hiszem hogy édes emlékem,
egy új életben összeköt, téged -velem.

De a szék addig is üres marad............


Suttogó

Holt virág

Holt virág a szerelem,

holt virágom temetem.

Hold fényében kertemben,

siratom a szerelmem.

Ne vesd meg a bánatom,

elporladt mosolyom.

Elvetettem szánalmam,

s most magját aratom.

Van a búnak is fája,

annak tövises virága.

Megsebzett hát viselem,

ne sirass meg Kedvesem.

Nevelj nekem virágot,

hogy olyat világ nem látott.

Kössed bánat fájához,

fakeresztnek lábához.

Holt virág a szerelem,

a szívembe temettem.

Könnyeimmel öntözöm,

s feketébe öltözöm

Ne sírj Babám, mosolyogj,

arcodhoz keszkenőt se fogj.

Hogy a világ csak azt lássa,

Gyönyörű vagy kertész lányka

Suttogó

Úgy hiszek....

Úgy hiszem az Istent, ahogy utcán a gyermek.
Úgy hiszem az Istent, s nem ahogy neveltek.
Úgy hiszem az Istent, mint koldus ki lopni megy.
Úgy hiszem az Istent, nekem van s mindegy.

Úgy hiszek benned, de jobban magamban.
Úgy hiszek benned, mint hazug szavakban.
Úgy hiszek benned, ha megáll az eszem.
Úgy hiszek benned, tehetném de nem teszem.

Úgy hiszek magamban, mint aki haza tért.
Úgy hiszek magamban, mint aki csendben enni kért.
Úgy hiszek magamban, hogy nem néztél szemembe.
Úgy hiszek magamban, mint aki feloldoz Istenbe.

Suttogó

A Sors elveszi.

Most gyűlölöm az estét, pedig néha várom.
Olyankor a sötét betakar, s a kabátom.
Mert árnyékom se követ, magam vagyok.
Éltem fényben, s még vagyok, de nem maradok.

A sors becsapott, pedig jó volt elhinni meséjét.
Hazudott boldog pillanatot, s meleg estét.
S én balga, hittem mert akartam neki.
Most röhög a markába, s mosolyom elveszi.

Vidd te szánalom, le szarom holnapom.
Rossz döntéseimért szenvedem, s a sorsot rugdosom.
Mert ember erről nem tehet, én vagyok naiv.
Rángatom láncaim, de átkom pokolra hív.

Miért is jó az, várni a felkelő napot?
Hogy aztán ellophassák, a Boldog pillanatot.
S mond miért jó, fürödni hold fényben?
Ha ez már nem otthon, mert reménytelen.

Ne feled soha, tested hiába erős szikla.
Ha lelked üveggömbjét, tőri az élet darabokra.
S te kapkodod szilánkjait, hogy meg tarts valamit.
S mire a földről felnézel, a lelketlenség elvakít.

Suttogó

Öreg tó

A hajnal kékre festi a tájat, de a nap rá hagyja ma.
-.Ha kék hát legyen, aludnék ma. -halkan mondja.
A szél játszik,s ugrál a vízen, csúszkál hullámokon.
S bennem az érzés hogy megjöttem, édes otthon.

Az öreg tó is lassan ébred, még ringatja hattyúit.
-Nézd, a sirály már ébren levegőből, keresi a reggelit.
Itt ott a jérce tollászkodik, s mögötte apró kacsa sereg,
vándor hajóm már a vízen, megpakolva ténfereg.

Elindulok, ostoba gondjaim a parton hagyom.
Csendben siklom a vízen, az élet hangját hallgatom.
Kezemben forró a tea, s hálás a korty torkomon,
ez a nap boldog lesz s az enyém, az öreg tavon.

Suttogó